Entrópia és egy mandala

Mi a valószínűsége annak, hogy egy forgószél összerak az alkatrészeiből egy Boing 747-es repülőgépet?

Erről a kérdésről mindig eszembe jut egy olyan mandala képe, melynek kerületén örvények forognak egy bizonyos irányban.  

Egy ragyogó leírására ennek a mandalának a MAG és SZEM bejegyzésben akadtam úgy tíz évvel ezelőtt. Most az entrópia címszóhoz is ideidézem:

Két út van, egyik a belső (alsó kör út, közelebb a forráshoz) és a másik a külső (felső kör út, távolabb a forrástól) út. A belső út egyenletes, míg a külső út enyhén hullámzik, az egyszer lent s az egyszer fent érzését szimbolizálva, vagyis több fájdalommal és elragadtatással (nem örömmel!) jár a felső kör út. Az alsó útról bármikor és minden nehézség nélkül átmehetünk az átjárón keresztül a felső útra (nincs lényeges irányváltoztatás!), de a felső útról visszatérni már nem egyszerű, mert szinte ellentétes irányt kell felvennünk (fordulópont). Ez azt jelenti, hogy nagyon könnyű lecsúszni, megbukni, de onnan visszatérni a fényre már sokkal nehezebb. Ha el akarjuk érni a spirális kört (megtapasztalni a befelé fordulást) szintén fordulópontokon keresztül, nem kevés lemondással, szemléletváltoztatással, gyökeres átalakulással érhetjük csak el. Ez a spirális kör a világ megszokott jobb sodrásával ellentétesen forog, mintha ezzel egyensúlyozná ki a világ sodrását, és állítaná meg az időt. Ez olyan mint a vihar szeme.

"Láttam egyszer egy filmet a Carla-hurrikánról. Légi felvétel volt, amelyen felhőkarcolók omlottak össze, hatalmas fák szakadtak ki tövestől, autók százait lepte el az árvíz, minden oszlop, kerítés, tető, útszéli bódé kavarogva repült a viharban, mocskos víz áradt a nagyváros romos utcáin, a magasban lilásfekete, tömör felhők torlódtak, homály volt, a levegő sisteregve és szünet nélkül üvöltött, de ahogy egyre feljebb és feljebb szállt a repülőgép, a füstös sötétség halványodott, ritkult, majd hirtelen kiderült az ég, csend lett, szikrázó, világos kék csend... A kék először ezüstté, majd vakító fehérré változott, s ahogy a gép némán úszott a fényes békességben, megszólalt a narrátor:
-A hurrikán szívében vagyunk.
Ez a hagiosz.
Ez a szentség."

(Müller Péter: A Miatyánk spirituális értelme)

Mindenki ösztönösen a viharból kifelé menekül, pedig a közepén találjuk meg az áhított nyugalmat. A boldogságot sem a világban találom meg, hanem önmagamban. Akár lent, akár fent járom az utam, mindig van lehetőségem, hogy a világ sodrásával ellentétes irányba forduljak és megtaláljam a nyugalmamat, feltöltődjek, erőt merítsek, és visszatérjek az élet áramlásába.